Pálfalvi Ilona

Szemelvények

VELENCE — AZ ÖRÖK SZERELEM

Amikor utoljára itt jártunk, köptetős, fojtogató pára kúszott be a sikátorok közé, a gondolások behúzódtak a komor kapualjakba, és unottan bámulták a csatornák olajos, szemmel áthatolhatatlan mélyét. A hajóikra felhajtották a sötétkék ponyvákat, hogy védjék a bordó üléskárpitokat, a megkopott aranyozású karfákat az alattomosan terjedő nyák tapadókorongjaitól. A hínártól iszamós kőlépcsők ínytelen fogait felfedte a visszahúzódó tenger.

Mi azonban lelkesek voltunk, fel akartuk falni Velencét. Egymás kezét szorongatva sodródtunk a Piazza di San Marco-n összegyűlt tömegben, a ködön is átragyogó aranymozaikok, mint térből és időből kiszakadt felhőfoszlányok lebegtek felettünk. Nem álltunk be a bazilika előtt kanyargó sorba, mert a rövid időt nem akartuk ácsorgással tölteni. Térkép és cél nélkül, hagytuk, hogy hasson ránk a süllyedő város, a csatornák felett átívelő gyaloghidak sokasága, a görbe utcácskák, a kopott, ázott téglafalak, a kecses erkélyek, a csipkés, mérműves ablakok, a faragott oszlopos loggiák, a szárnyaszegett és töredezett fogú oroszlánok serege, melyek pusztulásukban is fenségesek voltak. A mord labirintusok mélyén roskadozó falak között ragyogtak a kivilágított kirakatok. Az izzók fényében megsokszorozódott a muránói üvegfúvók megszilárdult leheletének áttetsző darabkáiba zárt tűz.

A formák, a színek felfokozták bennünk a szerelem fényét, áramlott, dübörgött bennünk a láz, minél több képet befogadni, átélni, magunkba ötvözni. Egy ósdi kútnál megálltunk, hogy égő ajkainkat a csorgóból előtörő vízsugárral hűsítsük. Könyökünkig ázott pulóverben siettünk tovább, s a Canal Grande-ra kifutó zugutca végén szembesültünk a széles őserő megálljt parancsoló méltóságával. A napfényt nélkülöző vízfolyamon állhatatosan pöfögtek a vaporettók, szinte nem lehetett megkülönböztetni, hogy a benzinfüstöt, vagy a csatorna mélabús ködét húzzák-e maguk után.

Visszafordultunk, s egy kis templomot körbeölelő téren silabizáltuk a táblácskákat, melyik mellékutca vezet a Rialto hídhoz. Többször is eltévedtünk, nevetve ütköztünk egymásba a keskeny átjárókban, a házakat megtámasztó gerendák szövedékében szenvedélyesen csókolóztunk.

A híd mögötti piacon ebben az őszi borúban is hemzsegtek a különféle nációkhoz tartozó turisták. A Rialto lépcsői nyálasak voltak a lecsapódó párától. Az ujjaim görcsbe merevedtek, olyan szorosan markoltam a kedvesem kezét, nehogy elveszítsen. Nehogy elmaradjak tőle. Nehogy egyedül maradjak ebben az idegen, sűrű, izgatott forgatagban.

Elindultunk a Canal Grande irányába, hogy kikeveredjünk az emberáradatból, s alig mentünk néhány métert, amikor a szemközti parton megláttuk…

 A márvány fehérsége áttörte a ködfalat, a loggia oszlopai szinte világítottak a szürkeségben, a felettük szélesen kitáruló erkélysor óriási, finoman azsúrozott csipkeként feszült a víz fölé. A loggia vízre nyíló márványlépcsőit egyhangúan paskolták a szennyes hullámok.  Az ólomüveg betétes, csúcsíves ablakok vaksin meredtek a szélesen hömpölygő csatornából felszálló, fodrozódó párán át a palota fenségét őrző, facölöpökön gubbasztó sirályokra. A törékeny, látomásszerű épületet hófehér pártázat koronázta.

Fogalmunk sem volt, hogy a sok száz közül melyik palota nyűgözött le így bennünket, de szédült tempóban rohantunk vissza a hídon, végiglökdösődtük a Rialtót, hogy elérjük, megtaláljuk, megtapogassuk a falait, az évszázadok esőáztatta, szélfútta, napszítta lenyomatait, átöleljük szikár oszlopait. A kusza sikátorokban minduntalan elvesztünk, izgatottan nevetgéltünk, arcunkba tapadt a verejtékkel keveredő párától csapzott hajunk, de a szerelem ereje repített bennünket, és megtaláltuk.

Akkor hajtotta be a múzeumőr a vastag faajtót. Záróra. A lábaink remegtek a kimerültségtől. Ott, akkor, megfogadtuk, hogy visszajövünk. Velence az örök szerelem fogságába ejtett minket.

Több mint tíz év telt el. Szikrázik a fény a Canal Grande csillámain, amikor lassan lelépegetek a hajóról. Velence fürdik a fényben. A dagály gondolák ezreivel táncol.  A Piazza di San Marco monumentális épületei körbefognak. A házak közé beeső napsugár éles csíkokra szabdalja fel a sikátorok sötétjét, a keskeny csatornákon könnyedén siklanak a gondolák.

A Ca’d’ Oro hűvös oszlopai között nagyon kicsinek érzem magamat.

Kép: